Oiolosselôte - Genesis 22

Huszonkettedik fejezet

Ábrahám kész feláldozni fiát

"És lőn ezeknek utána, az Isten megkisérté Ábrahámot, és monda néki: Ábrahám! S az felele: Ímhol vagyok."
(1Móz 22: 1)

A Magasságos jól ismeri Ábrahámot. Jól tudja, hogy hűséges szolgája neki. Viszont, amit Ő maga készül megtenni; azt próba formájában először bemutatja Ábrahám közreműködésével. Az emberiség és az angyalsereg hasznára fog válni, amit most Ábrahámon keresztül bemutat. A szeretet egyik legnagyobb mérvű kimutatására fogunk most példát látni.

"És monda: Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közűl egyen, a melyet mondándok néked."
(1Móz 22: 2)

Nem kevesebbet kér tőle a Mindenható, mint hogy fiát, akihez oly sok remény fűzte: áldozza fel Neki égőáldozatul. Lakóhelyétől jó messzire küldte el, e tettet végrehajtandó, hogy a családja, vagy a barátai véletlenül se befolyásolhassák döntését. Egyedül kellett döntenie arról, hogy ezt az áldozatot meghozza-e Istennek. Vajon Istent szereti-e jobban, vagy a fiát? Hisz-e abban, hogy ha a fiát feláldozza, akkor is megvalósítja Isten rajta keresztül a szándékát? Az egyik legnagyobb vitakérdést készül itt tisztázni a Magasságos Isten. Vajon az embereknek, akik Őt szolgálják, fontosabb-e a család, mint Isten parancsa? Képes-e az ember teljes odaadással hinni Isten szándékában, és jó akaratában?
Itt valóban sikerült alaposan előkészíteni ennek a vitakérdésnek a tisztázását. Egyetemleges mértékben azonban majd csak Jób története fogja ezt, hitelt érdemlően tisztázni: így állítva példát az emberiség elé. A belőle fakadó alapelvet, pedig Ő maga fogja majd az emberiség javára fordítani, amikor a saját Fiát áldozza fel a mi bűneinkért.
De nézzük csak, hogyan is folytatódik az esemény!

"Felkele azért Ábrahám jó reggel, és megnyergelé az ő szamarát, és maga mellé vevé két szolgáját, és az ő fiát, Izsákot, és fát hasogatott az égő áldozathoz. Akkor felkele és elindula a helyre, melyet néki az Isten mondott vala."
(1Móz 22: 3)

Valóban teljesen egyedül kívánja meghozni a végleges döntést. Nem beszéli meg sem a feleségével (az nyilván lebeszélné róla), sem a fiával. Elindul a hosszú útra, s közben bőven van ideje arra, hogy mindent alaposan átgondoljon.

"Harmadnapon felemelé az ő szemeit Ábrahám, és látá a helyet messziről. És monda Ábrahám az ő szolgáinak: Maradjatok itt a szamárral, én, pedig és ez a gyermek elmegyünk amoda és imádkozunk, azután visszatérünk hozzátok."
(1Móz 22: 4, 5)

Látjuk, hogy hűséges szolgái három napon át követték urukat, s nem kérdezték, merre, hová mennek. A helyhez érkezvén, pedig Ábrahám hátrahagyja őket, hogy ne legyenek szemtanúi az elkövetkező eseményeknek. Életének legnehezebb tette következik.

"Vevé azért Ábrahám az égő áldozathoz való fákat, és feltevé az ő fiára, Izsákra, ő maga, pedig kezébe vevé a tüzet, és a kést, és mennek vala ketten együtt."
(1Móz 22: 6)

Fiának még mindig nem mondta el, hogy mire készül. Mindenesetre nagyon fáj neki, hogy ezt kéri tőle az Isten. Már csak ketten maradtak. Biztos, hogy Izsák – gyermek lévén – kíváncsisággal viseltetik az elkövetkezendők iránt. Mindazonáltal atyja parancsát maradéktalanul teljesíti. Így tanulta, s így is szokta meg. Már vérévé vált az atyja iránti engedelmesség. (Tudjuk, hogy ma ez már egyáltalán nem jellemző, sőt szinte lehetetlen.)

"És szóla Izsák Ábrahámhoz, az ő atyjához, és monda: Atyám! Az, pedig monda: Ímhol vagyok, fiam. És monda Izsák: Ímhol van a tűz és a fa; de hol van az égő áldozatra való bárány? És monda Ábrahám: Az Isten majd gondoskodik az égő áldozatra való bárányról, fiam; és mennek vala ketten együtt."
(1Móz 22: 7, 8)

Ábrahámnak igen fájdalmas kérdést tett fel Izsák: hol van az áldozatra való bárány? Izsák volt az! Mennyire szépen előre jelzi ez az Isten Bárányának feláldozását az emberiség bűnös világáért: melyen át visszavezet az út Édenbe. A Magasságos szolgáinak ugyanolyan készséggel kell rendelkezniük az áldozat tekintetében, mint magának az Istennek. Ennél alább nem adhatja. Ha ketten egy akaraton vannak – az Isten és a szolgája –, csak úgy lehetséges. Ezt jelzi ez az áldozat. Engedelmessége alkalmassá teszi őt erre.
A fájdalom azonban annyira átjárja Ábrahám szívét, hogy képtelen nyíltan közölni Izsákkal, a leendő áldozat módját. Később is csak rávezetni fogja őt. Abban mindazáltal igaza van, hogy az Isten gondoskodik áldozatra való bárányról: hisz Izsákról is Ő gondoskodott.

"Hogy pedig eljutának arra a helyre, melyet Isten néki mondott vala, megépíté ott Ábrahám az oltárt, és reá raká a fát, és megkötözé Izsákot, az ő fiát, és feltevé az oltárra, a fa-rakás tetejére."
(1Móz 22: 9)

Íme, most érti meg Izsák, hogy ő a bárány. Most érti meg az ígért mag, hogy őt kell feláldozni ahhoz, hogy atyja az ígéretet megnyerje: áldásban részesüljön általa a föld minden népe.
Ábrahám számára ez az utolsó, és legnagyobb próba, amely által sikerül tisztázni igen fontos vitakérdéseket: vajon az ember földi magzata fontosabb-e, mint Isten akarata; vajon van-e olyan ember, aki Isten akaratát képes előtérbe helyezni akár a saját fia élete árán is? Ez lenne ugyanis az igazi hit, amely valódi megigazuláshoz vezeti az emberiséget, illetve megcáfolhatja Sátán azon állítását, hogy az ember számára fontosabb lenne a gyermeke élete, mint Isten akarata. Ha itt ez bizonyítást nyer, akkor ennek élvezőjét elvezetheti ez a fajta hit az abban való bizodalomhoz, hogy a Teremtő akárhány gyermeket adhat szolgájának. Sőt az elveszett gyermeket is visszaadhatja neki. Sátán ennek bizonyítása árán újabb korlátok közé szorítható. Ilyen, és ehhez hasonló próbák teszik lehetővé az összes vitakérdés megbízható tisztázását. Ilyen, és ehhez hasonló próbák válnak bizonyítékokká a Mennyei Bíróság előtt a Teremtő uralkodásának totális jogosságára, s biztosítanak alapot a Vele szándékosan szembeszegülők fölötti jogos ítélet visszavonhatatlan, s örök érvényű végrehajtására. Ezek a hithű férfiak és nők, akik ezeket a bizonyító erejű próbákat elszenvedték, válnak megingathatatlan tanúkká a vitakérdések megbízható és döntő erejű tisztázásában. Rájuk épül a Per.

"És kinyújtá Ábrahám az ő kezét és vevé a kést, hogy levágja az ő fiát."
(1Móz 22: 10)

Ábrahám tökéletes tanú. E tettével egyértelműen bizonyította, hogy Sátán e tekintetben hazug. Látjuk, hogy Isten csupán a szavaival hazugnak minősíti a Főkérubot. A szavak tettekké válnak; mint a hogy a vágyak is anyagba burkolt cselekedetekké. A hit cselekedet nélkül halott, a szó, pedig tettek nélkül elszáll. Így ezekkel a tettekkel Isten olyan példákat állíthat elénk (és Sátán ellen), amelyek határozottan és egyértelműen bizonyítják mindazokat az állításokat, melyeket Ő tanít nekünk. Így teljes a tanítás. Így válik hatékonnyá a helyreigazítás. Így válik bizonyítottá mindaz, amit Sátán arcátlanul cáfolni igyekszik. Így kerül Sátán egyre lejjebb, és lejjebb; egyre közelebb és közelebb a leláncolt és tehetetlen állapothoz. Nincs az a földi bíróság, amely ennél hatékonyabb, és egyértelműbb bizonyító módszereket alkalmazna ítélete alátámasztásához.

"Akkor kiálta néki, az Úrnak Angyala az égből, és monda: Ábrahám! Ábrahám! Ő, pedig felele: Ímhol vagyok. És monda: Ne nyujtsd ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt: mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem kedvezél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek én érettem."
(1Móz 22: 11, 12)

Íme, megtörtént. E tettét megfigyelve egyértelművé vált Isten és teremtésműve előtt egyaránt, hogy Ábrahám kész volt feláldozni a fiát, Izsákot. A Szívében már fel is áldozta, el, is búcsúzott tőle. A tett önmagában egy tökéletlen embertől tökéletes bizonyítékul szolgál Sátán hazugságát megcáfolandó, miszerint: az ember felhagy az imádattal, mihelyt a Teremtő olyat kér tőle, olyat akar elvenni tőle, ami neki nagyon fontos. Mint látjuk: az igaz imádó bármit hajlandó odaadni a Teremtő akaratáért, és az Ő imádatáért (hisz az mind-mind az Istené, mi csupán felvigyázzuk azokat). Ez az igazi Isten-szeretet emberi megnyilvánulása.
Ábrahám itt valójában mindazért a célért áldozza fel a fiát, amelyért mintegy 1800 évvel később az Isten áldozza fel a sajátját. Ez az emberiség áldása; a megigazult emberiség visszavezetése Istenhez – vagyis saját eredeti helyzetéhez. Ehhez most egy lépéssel közelebb kerültünk Ábrahám révén. Ez a tett a továbbiakban örök érvényű tanítás, és bizonyító erejű érv lesz az emberiség (és a teremtésmű egyéb személyei) számára, amely alapot biztosít a Paradicsom újbóli felépítéséhez, és az abba való belépéshez.

"És felemelé Ábrahám az ő szemeit, és látá hogy ímé háta megett egy kos akadt meg szarvánál fogva a szövevényben. Oda méne tehát Ábrahám, és elhozá a kost, és azt áldozá meg égő áldozatul az ő fia helyett."
(1Móz 22: 13)

A Teremtő megjutalmazta Ábrahámot a hűségéért. Valójában ő sohasem kért imádóitól emberáldozatokat oly módon, ahogyan ezt bizonyos kánaánita istenek megkívánták. Az emberáldozat, amit Ő az embertől kért, azt jelentette, hogy a feláldozandó embert az Isten szolgálatára kell nevelni. Úgy kell felnevelni a gyermeket, hogy annak életét ne a vágyai, és saját okoskodása, törekvései vezéreljék, hanem Isten szava, és az ez által kiépített lelkiismeret. Az ember önmagát is hasonló módon tudja feláldozni a Magasságos oltárán.
Az emberi vér helyett továbbra is állatáldozatot kér Ábrahámtól. Viszont ezt az áldozatnak szánt állatot (és így a vérét is!) Ő maga bocsátotta Ábrahám rendelkezésére. Ezzel megmutatta, hogy Ő csak azt kéri feláldozni, amit egyébként is Ő adott az embernek, az ember hatalma alá.
Az igazi és végleges áldozatról és annak véréről is Ő maga fog gondoskodni a megígért Mag által, saját Fia által. Az tökéletes áldozat lesz az emberiség bűneiért, hisz a Fiú tökéletes. Ember tökéletes áldozatot nem adhat, hisz ő maga is, és tettei is tökéletlenek: következésképpen azok nem képesek tisztára mosni bűneinket. Erre csak Isten képes egy tökéletes áldozat révén. Az állatáldozatok viszont folyamatosan emlékeztetnek bennünket bűnös voltunkra, s arra, hogy Isten azt miként kívánja eltörölni. Másfelől viszont felkészít bennünket arra, hogy várjuk a Magot, s nyugodt lelkiismerettel elfogadjuk az általa kiontott vér bűneltörlő értékét. Nem véletlen, hogy a vér – legyen az állati, vagy emberi – az Isten szemében akkora értékkel bír. Az hordozza ugyanis az életet, az életerőt, az hordozza a bűnt; és annak megtisztulása eredményezi a tetteink tökéletességét is.
Az áldozat, amit rendszeresen felajánlunk Teremtőnknek a következő korban (Izrael letelepítése után), a bronz-korban templomi imádat formájában nyilvánul meg. Ez alkalommal a munkánk gyümölcsének javát adjuk oda Istennek, aki ebből tartja fenn az Ő imádatára szánt templomot, és az azt kiszolgáló személyzetet: a papokat, lévitákat és egyéb szolgákat. Az utolsó időkben ez az imádat a tanításban nyilvánul meg. Ez esetben a feláldozni kívánt dolgok a szellemi képességünk, melynek feláldozása során Teremtőnk az emberiséget oktatja, és e munkák folyamán szétválogatja szolgáit és tudatos ellenségeit.
Tehát láthatjuk, hogy az imádatnak négy alapvető formája létezik a földön: az Arany-korban a meditáció; az Ezüst-korban az égőáldozat; a Bronz-korban a templomi imádat; míg í Vas-korban az oktatásban nyilvánult meg.

"És nevezé Ábrahám annak a helynek nevét Jehova-jire-nek. Azért mondják ma is: Az Úr hegyén a gondviselés."
(1Móz 22: 14)

Ábrahám itt használja a Jehova nevet annak a megjelölésére, aki életben hagyta a fiát: vagyis Aki engedte, hogy létezzen. Ezt a nevet ő még nem használja tudatosan, majd csak Mózesnek fog így bemutatkozni a Mindenható. Ennek ellenére egy hegyet nevez el Róla Ábrahám, amely már ezt az aspektusát – Léteztető – jelöli. Ez a hegy a Léteztető (vagy Éltető) Hegye: vagyis Jehova-Jire.

Az ígéretek megerősíttetnek

"És kiálta az Úrnak Angyala Ábrahámnak másodszor is az égből. És monda: Én magamra esküszöm, azt mondja az Úr: mivelhogy e dolgot cselekedéd, és nem kedvezél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek: Hogy megáldván megáldalak tégedet, és bőségesen megsokasítom a te magodat, mint az ég csillagait, és mint a fövényt, mely a tenger partján van, és a te magod örökség szerint fogja bírni az ő ellenségeinek kapuját. És megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei, mivelhogy engedtél az én beszédemnek."
(1Móz 22: 15- 18)

Ezek után már nem is csodálkozhatunk, hogy az Isten újra megerősíti a vele kötött szövetségét. Újra elismétli mindazt az áldást, amelyet korábban már többször közölt vele. De most már úgy, hogy parancsba adja mindazoknak is, akik ennek végrehajtásában részt vállaltak – a különféle természeti Erők és egyéb erősségek félisteneinek, angyalainak. Most már biztos benne minden résztvevő, hogy a Magasságos jogosan tünteti ki kegyével Ábrahámot, s megalapozott a vele való szövetsége. Ábrahám alkalmas arra, hogy mindezekben jó előmenetelt érjen el. Valóban lehetséges, hogy Ábrahám magva megsokasítva örökölheti ellenségei kapuját: engedelmes alattvalói lehetnek azok az ő lábai alatt – ha kell, akár öntudatlanul is –, és ez díszére váljék a Teremtő akaratának? Így valóban kiszélesítve hatáskörét az emberiség fölött, tökéletes paradicsomi környezet kialakítására válik alkalmassá minden gondolata és mozdulata az egész földnek; és örömére a Teremtőnek.
Ezek után bátran alapozhatjuk terveinket Ábrahám tetteire, s lehetünk biztosak abban, hogy a nyolcadik napon felhasznál bennünket Isten a Paradicsom helyreállítására. Ez az alap persze még önmagában nem elegendő, de bizonyos előrejutásra ad reményt a további alapkövek letételére, és az építkezések folytatására, biztonságos befejezésére.

"Megtére azért Ábrahám az ő szolgáihoz, és felkelének és együtt elmenének Beérsebába, mert lakozék Ábrahám Beérsebában."
(1Móz 22: 19)

Ezen csodálatos kimenetelű áldozati aktus igen mély nyomot hagyott ősatyánkban. Talán élete végéig sem dolgozza fel. Hisz mi még most is ennek feldolgozásán fáradozunk. Viszont egy csepp kétely sincs benne, a tekintetben, hogy a fiát jogosan áldozta-e föl, vagy sem. Ez az eset rengeteg dolgot tanított meg Ábrahámnak az általa oly nagyon imádott Istenről. Nekünk is csodálatos példát és oktatást nyújtott mindez. Ebből okulva egy hatalmas lépéssel közelebb kerültünk abbéli reményünkhöz és bizodalmunkhoz, hogy van jogalapja az Istennek arra, hogy visszahozza Édent.

Nákhor utódai

"És lőn ezeknek utánna, hírt hozának Ábrahámnak mondván: Ímé Milkha is szűlt fiakat Nákhornak, a te atyádfiának: Úzt az ő elsőszülöttét, és Búzt annak testvérét, és Kemuélt Arámnak atyját. És Keszedet, Házót, Pildást, Jidláfot és Bethuélt. Bethuél pedig nemzé Rebekát. Ezt a nyolczat szűlé Milkha Nákhornak az Ábrahám atyjafiának. Az ő ágyasa is, kinek neve Reuma vala, szűlé néki Tebáhot, Gakhámot, Thakhást és Mahákhát."
(1Móz 22: 20- 24)

Ezek a családi lajstromok igen jók arra, hogy segítségükkel nyomon követhessük a térség lakosságának alakulását. Nákhor Ábrahám testvére, aki ugyan Úr-Kaszdimból elindult Ábrahámmal, de csak Háránig jutott el, ami már Kánaán földén van, hanem az Eufrátesz nyugati partján. Ő ott maradt, s ott alapított családot féltestvérével, Milkhával. Tőle született ott nyolc gyermeke. Akik közül az egyik – Rebeka – a későbbiekben még fontos szerepet fog játszani Isten elhatározásának véghezvitelében. Egy mási gyermek – Kémuél, Arám atyja – egy később is jól követhető nép ősatyja lesz. Akkoriban, és főleg ott Mezopotámiában egyáltalán nem szokatlan ágyast tartani, bár az attól származó fiak általában nem rendelkeznek ugyanolyan jogokkal, mint a törvényes feleségtől valók. Tehát egy férfinak akkoriban a családjában három módon születhetett gyermeke: feleségtől, béranyától és ágyastól. Isten előtt mindhárom elfogadott, kivéve, ha visszaélnek vele, vagy sértik az érintettek jogait.
Ábrahám és Nákhor noha még ugyanazt az Istent imádják, már eléggé eltávolodtak egymástól. Ábrahám vallása ugyanis az ígéretek és azok jogi alátámasztása révén az egész emberiség javára készült válni. Ezzel szemben Nákhor és családja csupán a hagyományok alapján imádja továbbra is Őt. Így a két vallás a későbbiekben erősen el fog válni egymástól. Olyan lesz a különbség, mint az épp épülő kereszténység és a továbbhaladó júdaizmus; illetve a napjainkban kifejlődő paradicsomi irányzat és a tovább-erőlködő keresztény vallások.